Chapter 3. Ez nem is olyan egyszerű

Másnap, még mindig fel nem fogva a történteket, szomorúan írtam újra önéletrajzot, és kerestem álláshirdetéseket, kevés sikerrel. 
-Ez olyan nehéz - fordultam Dave felé, aki szintén laptop-on kutakodott nekem állás után.
-Tudom, de ha nem próbálkozol, akkor nem fogsz állást találni. Hidd el, nem fog egy jól fizető állás hirtelen az öledbe pottyanni.
-Igen, ezzel tisztában vagyok - értettem egyet - de miért kellett a főnöknek pont engem, és pont most kirúgnia?
Nem szólt semmit, hanem újra belevetette magát a keresésbe, és elszántan nézegetett minden olyan álláshirdetést, ami nekem megfelelő lehet. Annyira szeretem. 
Elmosolyodtam, és én is tovább kerestem.
-Végül is, kereshetnék Londonban is valami állást - töprengtem, és félve néztem Dave-re.
Hosszas gondolkodás után végre megszólalt:
-Ez végül is, nem olyan rossz ötlet - nézett rám, karjait széttárva.
-Igen, csak nem akarlak itt hagyni - bújtam oda hozzá, és szorosan átöleltem. Belepuszilt a hajamba, aztán kissé eltolt magától, mert csörögni kezdett a telefonja.
Körülbelül öt percet beszélt, utána lerakta, és sajnálkozva nézett rám.
-Mégis be kell mennem dolgozni, sajnálom.
-Semmi baj, menj nyugodtan - pattantam fel, hogy tudjon menni.
-Este jövök - mosolygott rám, és elment.

A nap hátralévő részét munka kereséssel töltöttem, de ezúttal már Londonban keresgettem állásokat. Dolgozni is tudnék, és a múltam után is kutakodhatnék. Nap végére rájöttem, hogy ez azért nem is olyan egyszerű. Elég jól fizető, nem túl megterhelő munkát találni elég nehéz.
Addig szörföztem a neten, míg végül találtam egy elég jó munkát számomra, ami így hangzott:
Londonba, a Starbucks-ba keresünk kiszolgáló lányokat. Érettségi szükséges.
Ott volt a telefon számuk is, én pedig gondolkodás nélkül tárcsáztam, és izgatottan vártam, hogy valaki felvegye.
-Jó napot kívánok, az állásra szeretnék jelentkezni, amit az interneten láttam. Kiszolgálónak a Starbucks-ba.
-Jó napot! Sajnos ez az álláshirdetés már nem aktuális, nem keresünk már kiszolgálólányt - felelte, mire én lehajtottam a fejem, és szomorúan néztem a padlót. Most mihez fogok kezdeni?
-Értem. Mindegy, köszönöm. További szép napot!
-Viszontlátásra.
Hát, nem hittem, hogy ez ilyen gyorsan megy, nulla sikerrel. Már semmi kedvem nem volt tovább keresgetni, és amúgy is nagyon fájt már a szemem a sok monitorbámulástól, és olvasástól. Így, gondoltam mára befejezem, amikor megláttam még valamit. Kiszolgálót keresnek Londonban az egyik cukrászdában. Sőt még a hirdetés is nemrég lett feltéve, tehát friss. Előkaptam a telefonom, és bepötyögtem a képen látható számot. Kicsöngött.
-Jó napot kívánok, a kiszolgálói álláshirdetésre szeretnék jelentkezni - köszöntem, és bele is vágtam.
-Jó napot! Igen, kiszolgálót keresünk a süteményes boltunkba. Egy nevet kaphatnék?
-April McKenzie - diktáltam a nevem.
-Köszönöm! Tudni szeretném még az életkorát, és azt, hogy rendelkezik-e érettségi vizsgával - vette nagyon komolyra a figurát.
-19 éves vagyok, és rendelkezem érettségivel.
-Remek, mikor tudna bejönni, hogy egyeztessünk mindent?
-Hát - gondolkodtam, mert akkor most komolyan repüljek el Londonba, mindent magam mögött hagyva? Mindent...Inkább csak Dave-et. Egyedül ő van nekem. Ő pedig nem jöhet el velem. Nekem pedig muszáj, szóval kis tétovázás után benyögtem, hogy a holnapután jó lesz.
-Rendben akkor diktálom a címet. 
Magamhoz húztam egy papírt és egy tollat, majd leírtam a címet, amelyre majd mennem kellesz.
-Nagyon szépen köszönöm, akkor holnapután - köszöntem el boldogan.
-Viszhall'.
Miután bontottam a vonalat, teljesen bezsongtam. Nem gondolkodtam, rögtön pakolni kezdtem a bőröndömbe. Körülbelül egyhavi ruhát összeszedtem, utána pedig megnéztem a neten, hogy mennyiért vesztegetnek egy repülőjegyet Londonba. Hát nem  mondanám hogy túl olcsó, de szűkösen meglesz.
Aztán kicsit elgondolkodtam. Most teljesen idegen emberekkel leszek körülvéve. Mondjuk ez eddig se volt másképp, csak itt volt nekem Dave. Most hogy elmegyek, és egyedül nekivágok ennek az egész bonyolult dolognak. Kutassam fel a családom? A barátaim? Nem is lesz olyan egyszerű. Főleg ha csak egy hónapra megyek. Akkor utána felmondok mondjuk a jól fizető kis munkámban? Hogy is gondoltam én ezt? Már magam sem tudok semmit.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon elmélkedtem, és nem is vettem észre, pedig attól még elrepült az idő, és nem, nem állt meg a kedvemért. Hogy még egy kis időt tölthessek Dave-vel.
Összedobtam egy kis egyszerű vacsit, aztán magamra zártam a fürdőszoba ajtót, és lezuhanyoztam. Ahogy a bőrömre engedtem a forró vizet, ami égetett, akkor jöttem rá, hogy körülbelül ilyen érzés lesz elválni Dave-től, és egy olyan városba indulni, ahol aztán végképp nem ismerek senkit. Vagy legalábbis nem emlékszek rájuk.
Mikor eléggé kiáztattam magam, megtörölköztem, és felöltöztem. Nem maradt más dolgom, mint várni Dave-et, és közölni vele a hírt. Remélem jól fogadja majd, és megérti, hogy nekem ez mennyire fontos.
Tíz óra körül, fáradtan esett be az ajtón.
-Szia drágám - üdvözöltem egy csókkal. Elmosolyodott, és magához húzva újra megcsókolt. - Képzeld. Találtam munkát!
-Tényleg? Ez szuper. Londonban? - villantott rám egy mosolyt, de a szemében ott csillogott a csalódás és a fájdalom keveréke.
-Igen. Tudom, hogy félsz elengedni, de értsd meg hogy ez nekem szörnyen fontos - magyarázkodtam a hajamba túrva, mire megfogta a kezem, és a szemembe nézett.
-Tény, hogy félek elengedni téged, mert nem akarlak elveszíteni. De ha így jó neked, és mindenképp tudomást akarsz szerezni a múltadról, nyugodtabb szívvel engedlek el. Miattam ne aggódj, rendben?
-Rendben - öleltem át szorosan, és nyomtam egy puszit az arcára. - Holnapután indulok.
-Mi? - szaladt fel a szemöldöke. Mindketten elnevettük magunkat, aztán csak legyintett és tovább kérdezgetett - Repülőjegy?
-Meglesz - haraptam be a számat, és inkább terelni próbáltam a témát - Gyere, vacsoráz..
-Hé. ne terelj. Mi van a repülőjeggyel? - szakított félbe. -Drága?
-Fogalmazzunk úgy, hogy nem olcsó.
-Fizetem én, ha neked ez tényleg ennyire fontos. 
Elképedve néztem rá, és a túlzott rajongás, és szerelem hirtelen csapott fejbe.
-Nem, nem.
-De, igen! Ezen ne múljon. Nagyon szeretlek tudod - ezt a mosolyát nagyon szerettem. Mindig jobb  kedvem lett tőle. 
-Köszönöm - suttogtam az ingébe, és annyira szorítottam magamhoz, hogy azt hittem, megfullad.

Sokaknak az a szerelem, ha az egyik fél megvesz neki bármit. Sokaknak a túlzott ömlengés. Valakinek az, ha megcsinálja a nő helyett a házimunkát. De nem. A szerelem bonyolultabb. Amikor nem tudod, hogy miért. Bármit tesz, vagy mond, az olyan hatással van rád, hogy átölelnéd az egész világot örömödben. Szereted, mert olyan amilyen. Én így szeretem Dave-et. Minden apró hibájával együtt. És ezen nem változtathat egy kis Londoni élet sem.

DÍÍJ!:) És 07. 22-én új fejezet!:)

Köszönöm a díjat P. Bogi-nak!:)

Szabályok

1, Írj magadról 11 dolgot
2, Válaszolj 11 kérdésre
3, Tegyél fel 11 kérdést
4. Küldd tovább 11 embernek

1. Írj magadról 11 dolgot.

1. 13 éves vagyok

2. Imádom a csokit:)

3. Nincs háziállatom.

4. Nagyon érzékeny vagyok.

5. Hamar megtudnak bántani, de nem vagyok haragtartó.

6. Minden létező hülyeségben benne vagyok/lennék:D

7. Ha egyszer rámjön a nevetés, alig tudom abbahagyni.

8. Nincs tesóm.

9. Most kaptam életem 1. okostelefonját (Bár szerintem ez nem is baj!)

10. Szeretem a kutyákat. (A nagyobbakat csak tisztes távolságból;)

11. Imádok örömet szerezni az embereknek.

2.

11 kérdésem:

1.Van példaképed/id?Ha igen ki/kik? Igen, a szüleim:)

2.Miről álmodtál utoljára? Fogalmam sincs. Talán azzal, aki tetszik:)

3.Kedvenc könyved? Szent Johanna Gimi

4.Min tudsz a legjobban kiakadni? Ha valaki a szemembe nyal, aztán a hátam mögött kibeszél.

5.Hogy szeretted meg a 1D-t? Barátnőm küldte a WMYB-t hogy ezt feltétlenül meg kell hallgatnom!:D

6.Játszol valami hangszeren?Ha igen,min? Nem, de szeretnék:)

7.Honnan jött az ötlet,hogy blogot írsz? Film ihletett.

8.Hány éves vagy? 13

9.Van háziállatod? Nincs

10.Ismersz-e boy Directionert? nem:(

11.Kedvenc állatod? Kutya, cicaa:D

3.-at és 4.-et kihagynám mivel most őszintén, nem olvasok blogokat, majd legközelebb:)

Hamarosan következő fejezet!

Chapter 2. Erre aztán végképp nem számítottam

Nos sziasztok:) Itt lenne a 2. fejezet:) Kommenteljetek, és ha tetszenek a részek, iratkozzatok fel rendszeres olvasóknak:) Jó olvasást!

Elhatározásom óta 2 nap telt el. Ezalatt az idő alatt elgondolkodtam azon is, hogy az oké, hogy én Londonba akarok menni, de arra nem gondoltam a hirtelen jött ötlet hevében, hogy miből fogom én finanszírozni a repülőjegyet. Ami ugye nem valami olcsó mulatság. Ezért most egy ideig nem tudok elmenni, de ha sokat túlórázok, és a hétvégi munkát kifizetik, meg talán a spórolt pénzből hozzáteszek, akkor meg is van. Nekem ez fontos annyira, hogy az utazási költséget és minden egyéb fizetnivalót rászánjak erre a "kalandra". Remélem, eredményes lesz, és úgy térek haza, hogy megtudtam mindent. Ha hazatérek. Na jó, sok hírt nézek, amiben a repülők lezuhannak. Elhessegettem a fejemből ezt a gondolatot, és a munkára koncentráltam. Éppen egy dobozból pakoltam ki az illatszereket, és sorakoztattam őket fel az egyik polcra, amikor valaki átölelte a derekam.
-Hát te? - döbbentem le, mert Dave-vel találtam szemben magam.
-Benéztem, tudod ebédszünet - villantott rám egy gyönyörű mosolyt.
Az ő munkahelye közel van az enyémhez, így néha benéz. Én már nehezebben szabadulok, így nem tehetem meg, hogy másik épületbe rohangálok.
Rámosolyogtam, és fejemet a vállába fúrtam. Tulajdonképpen nem akarom itt hagyni. Ha kimegyek Londonba, akkor minimum egy hónap, amit kint töltök. Az azért külön elég nehéz. Legalábbis nekem biztosan.
-Mit fogsz csinálni ha elmegyek? - néztem mélyen a szemébe.
-Nem tudom. Reménykedek, hogy nem kerül rá sor - válaszolt teljes őszinteséggel.
-Tudom, hogy nem akarod, de muszáj..
-Nem muszáj - vágott a szavamba.
-Nem tudod, hogy nekem ez milyen fontos.. Mert te mindent tudsz a múltadról..Emlékszel a szüleidre - motyogtam, aztán riadtan néztem rá, mert megfeledkeztem valamiről.
-A szüleim meghaltak - hajtotta le a fejét, én pedig rögtön elszégyelltem magam.
-Tudom.. és én annyira sajnálom - öleltem át jó szorosan, hogy tudja, én mindig támogatni fogom.
-Nem történt semmi - puszilt bele a hajamba, aztán finoman eltolt magától. - Mennem kell. Lejár a szünetem.
-Menj csak - nyomott a számra egy gyors csókot, aztán az ajtó felé vette lépteit, kilökte azt, és elhagyta az épületet.
Szerelmesen néztem utána, és valljuk be, kicsit el is bambultam.
-Khm - krákogott valaki a hátam mögött, mire megfordultam. A főnököm állt velem szemben, és eléggé bosszús volt az arca.
-Értem én, nagyon szép a szerelem, de megkérhetném, hogy ezt munkahelyen kívül mutassa ki? Ebből nem lesz plusz pénz.
-Elnézést - sütöttem le a szemem, aztán amikor elfordult, kuncogni kezdtem.
-Mi olyan vicces? - iszonyatos jó füle van ennek a nőnek.
-Semmi - mosolyogtam, aztán komolyra vettem a figurát, és visszatértem a parfümök kipakolásához. Elvégre a jövőm a tét.. Vagyis..inkább a múltam.

Este fáradtan értem haza, és azonnal vettem egy forró zuhanyt, csak azután kommunikáltam bárkivel is. Dave mindig egy órával utánam ér haza, szóval addig gondoltam, főzök valamit. Épp hozzákezdtem volna a hozzávalók előkészítéséhez, amikor megcsörrent a telefonom.
-Haló? - szorítottam a vállammal a fülemhez a mobilt.
-Drágám - hallottam meg Dave kedves hangját a telefonban. - Tovább kell maradnom, 11 körül végzünk csak.
-Ó..értem..
-Ne haragudj!
-Nem semmi baj. Dolgoznod kell - szóltam határozottan, aztán nem is raboltam az idejét, elköszöntünk és bontottuk a vonalat.
Miután megfőztem, lehuppantam a kanapéra, bekapcsoltam a tv-t, és szórakozottan váltogattam a csatornákat. Az egyik adón éppen egy híres fiúbandát interjúvoltak meg. Ki is? Ja, igen. Azt hiszem, a One Direction.
Jobban megnéztem az öt fiút, végül továbbkapcsoltam, gondolván, nincs bennük számomra semmi érdekes.
Aztán még is visszatévedtem a csatornára, és tekintetem az egyikükre szegeztem, majd hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. És egy emlékfoszlány. "Rohantam az alak elől. Hasonlított a tv-ben szereplő fiúra. Teljes mértékben". 
Mikor kinyitottam a szemem, újra a nappaliban találtam magam, és az emlékemben élő üldözőnek nyoma sem volt.
-Ez furcsa volt - motyogtam magam elé, és inkább eltereltem másfelé a gondolataim. Például arra, hogy holnap már megint milyen egy hosszú műszakot le fogok nyomni..Éljen, éljen..
Végigfeküdtem a kanapén, megállapodtam egy tévécsatornán. Szemhéjaimat nehéznek éreztem, és lassan álomba merültem.

Reggel egész tűrhetően ébredtem...volna, ha nem nézek rá rögtön az órára. Fél nyolc. 
-Basszus elfogok késni - kiáltottam, és kipattantam az ágyból, így felkeltettem Dave-t. Mázlista, neki csak kilenckor kezdődik a műszak.
-Mi az? - morogta reggeli rekedtes hangon, és felült.
-Háromnegyed nyolcra bent kéne lennem - kapkodtam össze-vissza, így sikerült felborítanom a bőröndömet, amiben kis híján hasra estem.
Rohantam a fürdőbe, aztán felrángattam magamra a ruháimat. Adtam egy gyors csókot Dave-nek, és már rohantam is. Szerencse, hogy gyalog 10 perc a munkahely akkor rohanva a fele. Ironikusan felnevettem.
Pont 7:45-re beestem a boltba, és sűrű elnézéskérés közepette felvettem a köpenyem.
Épp hozzáláttam volna a parfümök árazásához, amikor a főnökömmel találtam magam szemben.
-Jó reggelt - köszöntem kedvesen a bolt vezetőjének.
-Magának is - nézett rám szigorúan. Jaj de utálom ha egy 19 évest magáznak.
-Csak annyit szerettem volna, hogy holnap már nem kell jönnie dolgozni - jelentette ki kíméletlenül.
-Tessék? - ezt most nemigazán értettem. Nem kell jönnöm, mert szabadságra küld vagy..
-Jól hallotta. Ki van rúgva!
-De miért? - értetlenkedtem, mert egyébként meg voltak elégedve a munkámmal..szerintem.
-Új dolgozók érkeznek, így el kell küldenem azokat, akik még csak pár hónapja vannak itt.
Meg sem tudtam szólalni, egy hang sem jött ki a torkomon, ami mellesleg annyira kiszáradt, hogy azt hittem, megfulladok. 
-Az e-havi fizetésed még megkapod - nyomott a kezembe egy bizonyos pénzösszeget, és elküldött. Fel sem fogtam a történteket, megsemmisült arccal pakoltam össze a cuccaimat, és kétségbeesett pillantással néztem munkatársamra, Adam-re, hogy csináljon valamit. Szerencsére kapcsolt, és az igazgató után sietett.
Utánuk mentem (persze észrevétlenül) és hallgatózni próbáltam, hogy sikerül-e megpuhítani a főnök szívét.
Mondatfoszlányokat értettem meg csak, és abból épp elég kiderült. Nem vesz vissza. Csalódottan, és legfőképpen mérgesen néztem magam elé, aztán megköszöntem Adamnek, hogy megpróbálta. Sietve elhagytam az épületet, és nem túl kedves pillantást vetettem az új gyakornokra. Aki mellesleg egy szőke, agyonsminkelt barbie baba volt. Pf..Mitől jobb ő nálam? Hát, a főnök biztos lát benne valamit. Én kevésbé...A könnyek folyni kezdtek az arcomon, és tárcsáztam Dave-et.
-Szia - hüppögtem bele a telefonba.
-Mi történt? - kérdezte fojtott hangon, ami nála a "nagyon idegest" jelenti. Utálja, ha sírok.
-K-ki rúgtak.
-Micsoda? - hallottam teljesen megdöbbent hangját.
-Kirúgtak - ismételtem magam, és nem tudom miért, de kinyomtam a telefont, és őrülten kezdtem rohanni hazafelé. 
Miért tesz keresztbe az élet? Miért nem hagyja hogy egyszer..csak egyszer menjek el oda, ahol az egész gyermekkoromat leéltem..És ugye bár semmire nem emlékszem belőle.. 

Chapter 1. Furcsa találkozás

Na sziasztok:) Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog, és sikerül valami olyat alkotnom, amit nagyon szívesen olvastok:) Komizni ér;)

Jó olvasást!:)

A napsugarak simogatták az arcomat, amikor a helyi postára igyekeztem.  

Nem kifejezetten szeretem ezt a New York-i nyüzsgést, és az autók zaját sem csípem annyira. De hát nem lehet minden a kedvünk szerint igaz? 

Éppen az élet nagy dolgain elmélkedtem, amikor megcsörrent a mobilom. Rásandítottam a kijelzőre, majd felvettem.

-Szia drágám.

-Szia April - köszönt kedvesen Dave, a barátom. -Kiruccanunk egy kicsit a haverokkal, nem bánod?

-Nem dehogyis. Menj nyugodtan. 

Sose szórakozik a barátaival, mert mindig a munkára összpontosít, hogy meg tudjunk élni. Én egy parfümériában dolgozom, bár a kettőnk bevétele is éppen hogy elég a megélhetéshez.

Visszatérve, rá is ráfér egy kis szórakozás..Nekem itt annyira nincsenek barátaim, dolgozni meg muszáj, mivel ketten élünk együtt, a tanulást pedig már befejeztük. Egyedül pedig nem szeretek elmenni sehova, úgyhogy a munkahelyemen inkább túlórázok, hogy jobban teljen az idő.

Mikor a postára értem, legnagyobb bánatomra láttam, hogy minden pultnál kígyózik a sor. Innen sem szabadulok egykönnyen. Miközben magamban fortyogtam, beálltam a 4-es számú pulthoz és vártam. Lábammal idegesen doboltam a csempén, mire jó páran mérgesen felém néztek. Lesütve a szemem abbahagytam ezt a mások szerint idegesítő tevékenységet, és inkább megpihentettem a szemem a bélyeges dobozon. Tudom, hogy semmi érdekes nincs egy nyamvadt bélyegben, de akkor még az is lekötötte a figyelmemet. 

Olyan csend volt a postán, hogy tisztán hallottam az óra ketyegését. Meglehetősen sok perc telt el mire sorra kerültem. 

Miután kifizettem a számlákat, nem tudtam mit kezdjek magammal. Mielőtt eljöttem, már főztem, tegnap takarítottam, és ma amúgy is szabadnapom van.

Tehát valamivel el kell ütnöm az időt. 

Céltalanul bolyongtam a hatalmas városban, mikor hirtelen a nevemet hallottam.

-April?

-Tessék? - fordultam a hang irányába. Egy mosolygós lány állt előttem, körülbelül annyi idős, mint én.

-Úristen de rég láttalak én... - lelkesedett, és nagyon úgy is tűnt, hogy mindjárt a nyakamba ugrik.

-N-ne haragudj, de..Ki vagy te? - meredtem rá.

-Mi? - a mosoly rögtön lehervadt az arcáról, és aggodalmasan nézett rám.

-Ki vagy te? - ismételtem meg a kérdést.

-Hát.. a gyerekkori barátod,Emily. Tudod Londonból. Még egy pár éve tartottuk a kapcsolatot, de aztán te elkerültél ide - csevegett.

-Tényleg ne haragudj, de szerintem összetévesztesz valaki mással. 

-Nem-nem. Te vagy April ugye?

-Igen de..

-Nem emlékszel rám? - nézett rám hatalmas, szomorú szemekkel.

-Nem - sütöttem le a szemem, és a szandálomat kezdtem bámulni. - Én..amnéziás vagyok. 16 éves koromtól visszamenőleg minden kiesett. 

-Úristen. Sajnálom. Mindegy.. - ez a bizonyos Emily úgy nézett rám, és rohant el, hogy kezdtem megijedni. Vajon ki volt ez a lány? És tényleg a gyerekkori barátja lettem volna? Na és.. London? Tessék?

Olyan sebesen igyekeztem hazafelé, ahogy csak tudtam. Előkerestem a kulcsaimat, és feltéptem az ajtót. Szörnyen ideges, és rémült voltam. Vajon mit tehettem a múltban? És miért pont velem történik meg, hogy nem emlékszem semmire az égvilágon? A családomra..a barátaimra..Senkire?

Épphogy leültem a kanapéra, éles fájdalom hasított a fejembe. Pont ott, ahol a sebhelyem van. Iszonyatosan fájt, és forgott velem a világ. Aztán folyamatosan felidéztem a számomra ismeretlen lány szavait. London...gyerekkori barátok..

De mivel látta, hogy nem tudom, elrohant..Nem is próbált.. segíteni.Mondjuk miért tette volna? Biztos egy dilisnek tart..

Mikor enyhült a fejfájás, előkotortam a táskámból a telefonom. Miért is ne a táska legalján legyen?

Kapkodva kikerestem Dave számát, és hívtam. 

-Dave..tudom, hogy most a barátaiddal vagy, de haza tudnál jönni? - suttogtam fojtott hangon.

-Baj van?

-Fogalmazhatunk úgy is.

-Rohanok - szólt idegesen, és letette.

Nem kellett volna így pánikba esni, de kezd nehezen érinteni ez. Hogy nem emlékszem semmire. Az állítólagos gyerekkori barátomra..semmire.

Fel alá járkáltam a házban. A fejemben olyan gondolatok kavarogtak, mint például mi lenne, ha felkeresném a családomat? Bár hogy a fenébe keressem meg őket, ha azt se tudom már, kicsodák? Hogy néznek ki? Hol élnek? Semmilyen információm nincsen..Igazából.. arra sem emlékszem, hogy New Yorkba hogy kerültem. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. 

Hamarosan ajtónyitódásra lettem figyelmes, és egyre erősödő léptekre.

-April - rontott be a szobába idegesen Dave, majd felhúzott a földről, és szorosan megölelt. Öt percig csak hüppögtem a mellkasába, és teljesen eláztattam az ingét. 

Majd mikor kicsit lenyugodtam, eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Mi történt?

-Ma sétálgattam kicsit a városban, amikor hirtelen egy lány leszólított, és váltig állította, hogy mi gyerekkorunkba barátok voltunk Londonban. De nem emlékszem se rá, se arra hogy én valaha ott éltem, volna és nem tudom hogy most mitévő legyek - mondtam ki egy szuszra, és újra kitört belőlem a zokogás.

-Hm?

-Először is - simogatta a hajam - nyugodj meg. 

Vettem egy mély levegőt, letöröltem az arcom, és megpróbáltam visszatartani a csuklást.

-Másodszor. Tudom, vagyis inkább elhiszem, hogy az amnézia nagyon rossz, és nehéz betegség de.. Most felbolydítanád egy ember miatt az életed? Most mit akarsz tenni?

-Meg akarom keresni a családomat...Bárkit. Tudni akarom, mi volt a múltamban érted? Én így nem tudok élni - emeltem fel a hangom.

-Jólvan. Shh - ölelt át, mert újra kitörni készültem.

-Meg fogom keresni őket. Meg akarom ismerni a múltam - ismételtem, és a szekrényemhez léptem.

-Mit csinálsz? - lépett mellém Dave, és gyanakodva méregetett.

-Pakolok. Holnap indulok - jelentettem ki, és előhúztam az ágy alól a bőröndömet, amikor is egy kéz megragadta a csuklóm.

-Nem engedem, hogy egyedül elmenj - nézett rám, állkapcsa megfeszült.

-Ne mondd meg, hogy mit csináljak - rántottam ki a kezem az övéből. 

-April, ez veszélyes. Állandó rosszulléteid, és fejfájásaid vannak. Miért nem mész el egy orvoshoz és talán utána..

-Nem. Nincs semmi bajom - sütöttem le a szemem zavartan.- Kérlek ezt hadd döntsem el én.

-Engem itt hagysz? Vissza sem jössz?

-De. Amint megtudtam, amit akartam - emeltem fel az állam. 

Akkor is meg fogom találni az ismerőseimet. Bármi áron!

Prológus.

Sziasztok. Itt lenne a prológus az új blogomhoz. 4 komment, és jön az első fejezet:)

April 19 éves lány, amnéziában szenved 3 éve, így nem emlékszik kis-és kamaszkorára sem. New Yorkban él a barátjával, Dave-vel, akivel 17 évesen ismerkedett meg. Azóta, mióta amnéziás beteg, szörnyű fejfájások, és látomások gyötrik. Ám minden megváltozik, amikor összefut egy lánnyal az utcán, és hirtelen késztetést érez arra, hogy felidézze a régi emlékeit, és megkeresse családtagjait. Vajon sikerül visszaszereznie az emlékeit, vagy a múltja örökké  feledésbe merül?