Chapter 1. Furcsa találkozás

Na sziasztok:) Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog, és sikerül valami olyat alkotnom, amit nagyon szívesen olvastok:) Komizni ér;)

Jó olvasást!:)

A napsugarak simogatták az arcomat, amikor a helyi postára igyekeztem.  

Nem kifejezetten szeretem ezt a New York-i nyüzsgést, és az autók zaját sem csípem annyira. De hát nem lehet minden a kedvünk szerint igaz? 

Éppen az élet nagy dolgain elmélkedtem, amikor megcsörrent a mobilom. Rásandítottam a kijelzőre, majd felvettem.

-Szia drágám.

-Szia April - köszönt kedvesen Dave, a barátom. -Kiruccanunk egy kicsit a haverokkal, nem bánod?

-Nem dehogyis. Menj nyugodtan. 

Sose szórakozik a barátaival, mert mindig a munkára összpontosít, hogy meg tudjunk élni. Én egy parfümériában dolgozom, bár a kettőnk bevétele is éppen hogy elég a megélhetéshez.

Visszatérve, rá is ráfér egy kis szórakozás..Nekem itt annyira nincsenek barátaim, dolgozni meg muszáj, mivel ketten élünk együtt, a tanulást pedig már befejeztük. Egyedül pedig nem szeretek elmenni sehova, úgyhogy a munkahelyemen inkább túlórázok, hogy jobban teljen az idő.

Mikor a postára értem, legnagyobb bánatomra láttam, hogy minden pultnál kígyózik a sor. Innen sem szabadulok egykönnyen. Miközben magamban fortyogtam, beálltam a 4-es számú pulthoz és vártam. Lábammal idegesen doboltam a csempén, mire jó páran mérgesen felém néztek. Lesütve a szemem abbahagytam ezt a mások szerint idegesítő tevékenységet, és inkább megpihentettem a szemem a bélyeges dobozon. Tudom, hogy semmi érdekes nincs egy nyamvadt bélyegben, de akkor még az is lekötötte a figyelmemet. 

Olyan csend volt a postán, hogy tisztán hallottam az óra ketyegését. Meglehetősen sok perc telt el mire sorra kerültem. 

Miután kifizettem a számlákat, nem tudtam mit kezdjek magammal. Mielőtt eljöttem, már főztem, tegnap takarítottam, és ma amúgy is szabadnapom van.

Tehát valamivel el kell ütnöm az időt. 

Céltalanul bolyongtam a hatalmas városban, mikor hirtelen a nevemet hallottam.

-April?

-Tessék? - fordultam a hang irányába. Egy mosolygós lány állt előttem, körülbelül annyi idős, mint én.

-Úristen de rég láttalak én... - lelkesedett, és nagyon úgy is tűnt, hogy mindjárt a nyakamba ugrik.

-N-ne haragudj, de..Ki vagy te? - meredtem rá.

-Mi? - a mosoly rögtön lehervadt az arcáról, és aggodalmasan nézett rám.

-Ki vagy te? - ismételtem meg a kérdést.

-Hát.. a gyerekkori barátod,Emily. Tudod Londonból. Még egy pár éve tartottuk a kapcsolatot, de aztán te elkerültél ide - csevegett.

-Tényleg ne haragudj, de szerintem összetévesztesz valaki mással. 

-Nem-nem. Te vagy April ugye?

-Igen de..

-Nem emlékszel rám? - nézett rám hatalmas, szomorú szemekkel.

-Nem - sütöttem le a szemem, és a szandálomat kezdtem bámulni. - Én..amnéziás vagyok. 16 éves koromtól visszamenőleg minden kiesett. 

-Úristen. Sajnálom. Mindegy.. - ez a bizonyos Emily úgy nézett rám, és rohant el, hogy kezdtem megijedni. Vajon ki volt ez a lány? És tényleg a gyerekkori barátja lettem volna? Na és.. London? Tessék?

Olyan sebesen igyekeztem hazafelé, ahogy csak tudtam. Előkerestem a kulcsaimat, és feltéptem az ajtót. Szörnyen ideges, és rémült voltam. Vajon mit tehettem a múltban? És miért pont velem történik meg, hogy nem emlékszem semmire az égvilágon? A családomra..a barátaimra..Senkire?

Épphogy leültem a kanapéra, éles fájdalom hasított a fejembe. Pont ott, ahol a sebhelyem van. Iszonyatosan fájt, és forgott velem a világ. Aztán folyamatosan felidéztem a számomra ismeretlen lány szavait. London...gyerekkori barátok..

De mivel látta, hogy nem tudom, elrohant..Nem is próbált.. segíteni.Mondjuk miért tette volna? Biztos egy dilisnek tart..

Mikor enyhült a fejfájás, előkotortam a táskámból a telefonom. Miért is ne a táska legalján legyen?

Kapkodva kikerestem Dave számát, és hívtam. 

-Dave..tudom, hogy most a barátaiddal vagy, de haza tudnál jönni? - suttogtam fojtott hangon.

-Baj van?

-Fogalmazhatunk úgy is.

-Rohanok - szólt idegesen, és letette.

Nem kellett volna így pánikba esni, de kezd nehezen érinteni ez. Hogy nem emlékszem semmire. Az állítólagos gyerekkori barátomra..semmire.

Fel alá járkáltam a házban. A fejemben olyan gondolatok kavarogtak, mint például mi lenne, ha felkeresném a családomat? Bár hogy a fenébe keressem meg őket, ha azt se tudom már, kicsodák? Hogy néznek ki? Hol élnek? Semmilyen információm nincsen..Igazából.. arra sem emlékszem, hogy New Yorkba hogy kerültem. Lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. 

Hamarosan ajtónyitódásra lettem figyelmes, és egyre erősödő léptekre.

-April - rontott be a szobába idegesen Dave, majd felhúzott a földről, és szorosan megölelt. Öt percig csak hüppögtem a mellkasába, és teljesen eláztattam az ingét. 

Majd mikor kicsit lenyugodtam, eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Mi történt?

-Ma sétálgattam kicsit a városban, amikor hirtelen egy lány leszólított, és váltig állította, hogy mi gyerekkorunkba barátok voltunk Londonban. De nem emlékszem se rá, se arra hogy én valaha ott éltem, volna és nem tudom hogy most mitévő legyek - mondtam ki egy szuszra, és újra kitört belőlem a zokogás.

-Hm?

-Először is - simogatta a hajam - nyugodj meg. 

Vettem egy mély levegőt, letöröltem az arcom, és megpróbáltam visszatartani a csuklást.

-Másodszor. Tudom, vagyis inkább elhiszem, hogy az amnézia nagyon rossz, és nehéz betegség de.. Most felbolydítanád egy ember miatt az életed? Most mit akarsz tenni?

-Meg akarom keresni a családomat...Bárkit. Tudni akarom, mi volt a múltamban érted? Én így nem tudok élni - emeltem fel a hangom.

-Jólvan. Shh - ölelt át, mert újra kitörni készültem.

-Meg fogom keresni őket. Meg akarom ismerni a múltam - ismételtem, és a szekrényemhez léptem.

-Mit csinálsz? - lépett mellém Dave, és gyanakodva méregetett.

-Pakolok. Holnap indulok - jelentettem ki, és előhúztam az ágy alól a bőröndömet, amikor is egy kéz megragadta a csuklóm.

-Nem engedem, hogy egyedül elmenj - nézett rám, állkapcsa megfeszült.

-Ne mondd meg, hogy mit csináljak - rántottam ki a kezem az övéből. 

-April, ez veszélyes. Állandó rosszulléteid, és fejfájásaid vannak. Miért nem mész el egy orvoshoz és talán utána..

-Nem. Nincs semmi bajom - sütöttem le a szemem zavartan.- Kérlek ezt hadd döntsem el én.

-Engem itt hagysz? Vissza sem jössz?

-De. Amint megtudtam, amit akartam - emeltem fel az állam. 

Akkor is meg fogom találni az ismerőseimet. Bármi áron!