Chapter 3. Ez nem is olyan egyszerű

Másnap, még mindig fel nem fogva a történteket, szomorúan írtam újra önéletrajzot, és kerestem álláshirdetéseket, kevés sikerrel. 
-Ez olyan nehéz - fordultam Dave felé, aki szintén laptop-on kutakodott nekem állás után.
-Tudom, de ha nem próbálkozol, akkor nem fogsz állást találni. Hidd el, nem fog egy jól fizető állás hirtelen az öledbe pottyanni.
-Igen, ezzel tisztában vagyok - értettem egyet - de miért kellett a főnöknek pont engem, és pont most kirúgnia?
Nem szólt semmit, hanem újra belevetette magát a keresésbe, és elszántan nézegetett minden olyan álláshirdetést, ami nekem megfelelő lehet. Annyira szeretem. 
Elmosolyodtam, és én is tovább kerestem.
-Végül is, kereshetnék Londonban is valami állást - töprengtem, és félve néztem Dave-re.
Hosszas gondolkodás után végre megszólalt:
-Ez végül is, nem olyan rossz ötlet - nézett rám, karjait széttárva.
-Igen, csak nem akarlak itt hagyni - bújtam oda hozzá, és szorosan átöleltem. Belepuszilt a hajamba, aztán kissé eltolt magától, mert csörögni kezdett a telefonja.
Körülbelül öt percet beszélt, utána lerakta, és sajnálkozva nézett rám.
-Mégis be kell mennem dolgozni, sajnálom.
-Semmi baj, menj nyugodtan - pattantam fel, hogy tudjon menni.
-Este jövök - mosolygott rám, és elment.

A nap hátralévő részét munka kereséssel töltöttem, de ezúttal már Londonban keresgettem állásokat. Dolgozni is tudnék, és a múltam után is kutakodhatnék. Nap végére rájöttem, hogy ez azért nem is olyan egyszerű. Elég jól fizető, nem túl megterhelő munkát találni elég nehéz.
Addig szörföztem a neten, míg végül találtam egy elég jó munkát számomra, ami így hangzott:
Londonba, a Starbucks-ba keresünk kiszolgáló lányokat. Érettségi szükséges.
Ott volt a telefon számuk is, én pedig gondolkodás nélkül tárcsáztam, és izgatottan vártam, hogy valaki felvegye.
-Jó napot kívánok, az állásra szeretnék jelentkezni, amit az interneten láttam. Kiszolgálónak a Starbucks-ba.
-Jó napot! Sajnos ez az álláshirdetés már nem aktuális, nem keresünk már kiszolgálólányt - felelte, mire én lehajtottam a fejem, és szomorúan néztem a padlót. Most mihez fogok kezdeni?
-Értem. Mindegy, köszönöm. További szép napot!
-Viszontlátásra.
Hát, nem hittem, hogy ez ilyen gyorsan megy, nulla sikerrel. Már semmi kedvem nem volt tovább keresgetni, és amúgy is nagyon fájt már a szemem a sok monitorbámulástól, és olvasástól. Így, gondoltam mára befejezem, amikor megláttam még valamit. Kiszolgálót keresnek Londonban az egyik cukrászdában. Sőt még a hirdetés is nemrég lett feltéve, tehát friss. Előkaptam a telefonom, és bepötyögtem a képen látható számot. Kicsöngött.
-Jó napot kívánok, a kiszolgálói álláshirdetésre szeretnék jelentkezni - köszöntem, és bele is vágtam.
-Jó napot! Igen, kiszolgálót keresünk a süteményes boltunkba. Egy nevet kaphatnék?
-April McKenzie - diktáltam a nevem.
-Köszönöm! Tudni szeretném még az életkorát, és azt, hogy rendelkezik-e érettségi vizsgával - vette nagyon komolyra a figurát.
-19 éves vagyok, és rendelkezem érettségivel.
-Remek, mikor tudna bejönni, hogy egyeztessünk mindent?
-Hát - gondolkodtam, mert akkor most komolyan repüljek el Londonba, mindent magam mögött hagyva? Mindent...Inkább csak Dave-et. Egyedül ő van nekem. Ő pedig nem jöhet el velem. Nekem pedig muszáj, szóval kis tétovázás után benyögtem, hogy a holnapután jó lesz.
-Rendben akkor diktálom a címet. 
Magamhoz húztam egy papírt és egy tollat, majd leírtam a címet, amelyre majd mennem kellesz.
-Nagyon szépen köszönöm, akkor holnapután - köszöntem el boldogan.
-Viszhall'.
Miután bontottam a vonalat, teljesen bezsongtam. Nem gondolkodtam, rögtön pakolni kezdtem a bőröndömbe. Körülbelül egyhavi ruhát összeszedtem, utána pedig megnéztem a neten, hogy mennyiért vesztegetnek egy repülőjegyet Londonba. Hát nem  mondanám hogy túl olcsó, de szűkösen meglesz.
Aztán kicsit elgondolkodtam. Most teljesen idegen emberekkel leszek körülvéve. Mondjuk ez eddig se volt másképp, csak itt volt nekem Dave. Most hogy elmegyek, és egyedül nekivágok ennek az egész bonyolult dolognak. Kutassam fel a családom? A barátaim? Nem is lesz olyan egyszerű. Főleg ha csak egy hónapra megyek. Akkor utána felmondok mondjuk a jól fizető kis munkámban? Hogy is gondoltam én ezt? Már magam sem tudok semmit.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon elmélkedtem, és nem is vettem észre, pedig attól még elrepült az idő, és nem, nem állt meg a kedvemért. Hogy még egy kis időt tölthessek Dave-vel.
Összedobtam egy kis egyszerű vacsit, aztán magamra zártam a fürdőszoba ajtót, és lezuhanyoztam. Ahogy a bőrömre engedtem a forró vizet, ami égetett, akkor jöttem rá, hogy körülbelül ilyen érzés lesz elválni Dave-től, és egy olyan városba indulni, ahol aztán végképp nem ismerek senkit. Vagy legalábbis nem emlékszek rájuk.
Mikor eléggé kiáztattam magam, megtörölköztem, és felöltöztem. Nem maradt más dolgom, mint várni Dave-et, és közölni vele a hírt. Remélem jól fogadja majd, és megérti, hogy nekem ez mennyire fontos.
Tíz óra körül, fáradtan esett be az ajtón.
-Szia drágám - üdvözöltem egy csókkal. Elmosolyodott, és magához húzva újra megcsókolt. - Képzeld. Találtam munkát!
-Tényleg? Ez szuper. Londonban? - villantott rám egy mosolyt, de a szemében ott csillogott a csalódás és a fájdalom keveréke.
-Igen. Tudom, hogy félsz elengedni, de értsd meg hogy ez nekem szörnyen fontos - magyarázkodtam a hajamba túrva, mire megfogta a kezem, és a szemembe nézett.
-Tény, hogy félek elengedni téged, mert nem akarlak elveszíteni. De ha így jó neked, és mindenképp tudomást akarsz szerezni a múltadról, nyugodtabb szívvel engedlek el. Miattam ne aggódj, rendben?
-Rendben - öleltem át szorosan, és nyomtam egy puszit az arcára. - Holnapután indulok.
-Mi? - szaladt fel a szemöldöke. Mindketten elnevettük magunkat, aztán csak legyintett és tovább kérdezgetett - Repülőjegy?
-Meglesz - haraptam be a számat, és inkább terelni próbáltam a témát - Gyere, vacsoráz..
-Hé. ne terelj. Mi van a repülőjeggyel? - szakított félbe. -Drága?
-Fogalmazzunk úgy, hogy nem olcsó.
-Fizetem én, ha neked ez tényleg ennyire fontos. 
Elképedve néztem rá, és a túlzott rajongás, és szerelem hirtelen csapott fejbe.
-Nem, nem.
-De, igen! Ezen ne múljon. Nagyon szeretlek tudod - ezt a mosolyát nagyon szerettem. Mindig jobb  kedvem lett tőle. 
-Köszönöm - suttogtam az ingébe, és annyira szorítottam magamhoz, hogy azt hittem, megfullad.

Sokaknak az a szerelem, ha az egyik fél megvesz neki bármit. Sokaknak a túlzott ömlengés. Valakinek az, ha megcsinálja a nő helyett a házimunkát. De nem. A szerelem bonyolultabb. Amikor nem tudod, hogy miért. Bármit tesz, vagy mond, az olyan hatással van rád, hogy átölelnéd az egész világot örömödben. Szereted, mert olyan amilyen. Én így szeretem Dave-et. Minden apró hibájával együtt. És ezen nem változtathat egy kis Londoni élet sem.